Lelkész szülő gyermekeként sokáig ágált a lelkészi hivatás ellen, újságíróként, sporttörténészként vagy bölcsészként is szívesebben látta volna magát – hogy aztán mégse tudja elkerülni sorsát. Addig azonban mozgalmasan teltek a napjai: öttusázóként gólt rúgott Balczó Andrásnak, máskor levelet írt Gerd Müllernek, és volt, hogy a kályhából kellett kiszednie a Fradi-zászlója maradékát.
– Homérosz módjára vágjunk a közepébe: iskolás gyerekként tényleg tűzbe dobták a Fradi-lobogóját?
– Így történt. A nyolcadik kerültbe jártam általános iskolába, és már ekkoriban lelkes drukkere voltam a Ferencvárosnak. Az a fajta rajongó, aki erősen megéli a közösséghez tartozás élményét: szurkolói ankétokra jártam, volt klubtagsági igazolványom, és persze amikor csak tehettem, kint voltam a csapat meccsein, még ha édesapám nem is mindig nézte jó szemmel.
– Azért, mert evangélikus lelkészként nem fért bele az értékrendjébe a futballszurkolás?
– Középosztálybeli családból származott, a labdarúgást mindig is némi gyanakvással figyelte, noha a sportot, a versengést szerette és élvezettel követte, bizonyíték erre a később nekem adott 1936-os naplója, amelyben komplett kis olimpiai feljegyzéseket készített a berlini játékokról. Édesanyám ellenben cinkosan támogatta a futball iránti elköteleződésemet, „Menjél csak, fiam!”, mondogatta, sőt egyszer így szólt, „Gyere, varrjunk egy zászlót!”
– Ez került a lángok közé?
– Ez. Négyosztatú zászló lett, szép nagy, került hozzá való nyél is. Egy ízben nem tudtam kimenni a stadionba, pedig a Fradi fontos kupameccset játszott, nekem viszont kezdő öttusázóként az egyik vívóedzésen eltörött a kezem. Megbeszéltük, gipszben mégsem kellene kockáztatnom, ám valahogy azért szerettem volna jelen lenni, hát egy barátommal kiküldtem a zászlót a stadionba. Magam helyett. Másnap, amikor visszaadta az osztályban, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy milyen jó lenne kitenni a lobogómat az ablak alatti zászlótartóba. A gondolatot tett követte, emlékszem, milyen büszke voltam, amikor belekapott a szél. Csakhogy nem mindenki volt ettől elragadtatva. Egy járókelő az utcán kiszúrta, és rögvest panaszt tett az igazgatónál, mondván, mégsem járja, hogy fasiszta csapat zászlója leng egy közintézmény falán. Az osztályfőnököm óra közben rontott be a terembe, előbb megkérdezte, kié a zászló, aztán egy brutális mozdulattal letépte és bedobta a begyújtott cserépkályhába, majd azzal a lendülettel kiviharzot.
– Azonnal elégett?
– Szerencsére nem. Énekóra volt, s a tanárunk egyből mondta, hogy vegyem ki, hátha még meg lehet menteni. A szélei megpörkölődtek, de még úgy-ahogy egyben volt; betettem egy nejlonba, és hosszú évekig őrizgettem, mígnem egy költözködésnél nyoma veszett. Pedig fontos emlék volt számomra, mivel akkor, gyerekként ezt az egészet úgy éltem meg, mint egy üldöztetést vagy áldozathozatalt a hőn szeretett csapatomért.
A teljes cikk itt érhető el.
