Állj a kősziklára!
„...jelentős eredményt egészen bizonyosan csak akkor leszünk képesek felmutatni [a népszámláláson], ha sikerülne megváltoztatni gyülekezeteink vezetőinek, lelkészeinek, presbitereinek egyházról és hitről alkotott alapvető gondolkodását” – írja Szarka István evangélikus lelkész, a Fejér-Komáromi Egyházmegye esperese publicisztikájában.
„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” (Mt 5,13)
Talán soha nem szólt még ilyen elevenen, ennyire húsba vágó aktualitással Jézus Urunk figyelmeztetése. Főként, ha a keresztény örömhír továbbadásában egykor oly jeles európai kereszténység helyzetét nézzük. Nosztalgiából szívesen emlegetjük a „keresztény Európa”, „keresztény állam” kifejezéseket, ám ezeket jó esetben is mint kulturális identitást lehet megfogalmazni.
E gondolatot támasztja alá a Századvég Kiadó két éve született tanulmánykötete is (Vallásosság Magyarországon – Társadalomtudományi tanulmányok). A számok magukért beszélnek. Egyházának tanítása szerint a népesség összesen 12,6 százaléka él. A megkeresztelt egyháztagoknak csupán tíz százaléka látogatja a gyülekezeti alkalmakat. A felmérésből az is kitűnt, hogy a maguk módján vallásosnak nevezett emberek fele követi „többé-kevésbé” egyházának tanítását, a másik fele viszont „egyáltalán nem”. Lesújtó kép rajzolódott ki az imádságos élet és a bibliaolvasás területein. „Hittanon vagy az egyházi szertartásokon, istentiszteleteken, misén kívül vallási képzésen pedig mindössze 2,3% vesz részt, míg a magyarok 97%-a nem jár vagy soha nem is járt ilyenre 2017-ben” – írta Tarcsay Tibor a Van-e még tartaléka a történelmi egyházaknak? című, a Kovász blogon megjelent cikkében.
Az idén októberi népszámlálás valóban kiváló alkalom lehet az egykor evangélikusnak keresztelt hittestvéreink megszólítására. A eddig vázolt tények és bajok tükrében, úgy érzem, kampányunk komoly erőfeszítései sem fognak átütő sikereket elérni, ám a romlás mértékét bizonyára ellensúlyozzák némiképp. Sietek leszögezni: ezzel nem azt kívánom üzenni, hogy e munka ne lenne fontos, sőt. Mindenki szólítson meg legalább három embert! Viszont jelentős eredményt egészen bizonyosan csak akkor leszünk képesek felmutatni, ha sikerülne megváltoztatni gyülekezeteink vezetőinek, lelkészeinek, presbitereinek egyházról és hitről alkotott alapvető gondolkodását.
Pünkösd ünnepe után buzgó fohászunk is lehetne egy új reformáció iránti igény! Olyan reformációra gondolok, amely nem stratégiákban, egyházszerkezeti reformokban, életpályamodellekben gondolkodik csupán, hanem elsődlegesen a szívek megújulásán fáradozik. Mi úgy hisszük, ez kizárólag a Szentlélek munkája. Viszont mégsem mondanék le annak igényéről, hogy e változás kimunkálására helyezzem életem és egyházunk megújulásának fókuszát. Látásom szerint ugyanis minden a megváltó Krisztushoz fűződő kapcsolat minőségén múlik.
A keresztény ember elsődleges és legfontosabb meghatározottsága éppen az, hogy Krisztusból él, Krisztuson tájékozódik, Krisztust követi. A nyugati kereszténység reformációt követő évszázadai a hit gyümölcseinek betakarítására támaszkodtak. A krisztusi áldozathozatal példája előbb közvetlenül, később indirekt módon beépült gondolkodásmódunkba, tetteinkbe. Keresztény erkölcsi, jogi alapokon működő nemzetállamok születtek, amelyek magas jólétet, szívet és lelket gyönyörködtető kultúrát teremtettek állampolgáraiknak. Ez a Krisztushoz kötöttség visszafogottságot, szorgos munkát, jólétet és biztonságot hozott. Mindezek mellékhatásaként, biblikusan szólva, „megkövéredett és elnehezedett e nép szíve”, és felcseréltük Isten imádatát az ő segítségével megteremtett javaink bálványozásával.
Krisztus ebből is szabadítónk lehet, hiszen pontosan azért jött közénk, hogy visszavezessen bennünket Isten közelébe. Gyülekezeti életünk gyakorlati szintjeire lebontva, úgy látom, a szörnyű helyzetünkből való kimenekülés egyetlen megoldása az, ha közösségeink vezetői nem épületeik, infrastruktúrájuk, hanem személyes Krisztus-kapcsolatuk megerősítését tűzik legfontosabb célként maguk elé.
„…állj a kősziklára!” (2Móz 33,21; Mt 7,24 kk.) Ez valójában nem mennyiségi, hanem minőségi kereszténységet jelent. Újra Krisztusra alapozott, benne megélt életmódot. Egy széthulló, változó világban is vonzó, örömteli életet. Olyat természetesen, amely büszkén épít szellemi és kulturális kincseinkre is. Egyházunk csak Lélekkel és értelemmel lehet teljes! Régóta elhanyagolt lelkiségünket újra felfedezve, akár másoktól tanulva mindezeknek teret engedhetünk. S amikor Krisztus elvégzi bennünk a megújítás munkáját, a minőségi és intenzív lelkiség végigsöpör közösségeinken. Túlterhelt lelkészeink kicsit hátradőlhetnének, még több teret engedve Krisztusnak. S ő igéjével, szentségeivel elvégzi egyházújító munkáját a hívekben, akik „királyi nemzetségként és szent papságként” (1Pt 2,9) boldogan és folyamatosan lesznek Krisztus örömhírének buzgó és felelős továbbadói. Nem történhet másként.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. július 3–10–i 87. évfolyam 25–26. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.