Pünkösd

A keresztény ünnepkörben a Szentlélek kitöltetésének és az egyház születésének ünnepe. Pünkösd a naptárban mozgó ünnep, a húsvét utáni ötvenedik napon kezdődik. Elnevezése – görögül pentekosztész, azaz ötvenedik – is erre utal: az Ószövetség népe a páskaünnep utáni ötvenedik napon ünnepelte ezt a tavaszi aratási hálaünnepet, a három nagy zarándokünnep egyikét, amelyet a Tóra adása ünnepének is tartottak.

Pünkösd az Újszövetségben

Az Apostolok cselekedeteiről szóló bibliai könyvben Lukács leírja, hogy feltámadása után Jézus negyven napig volt még tanítványaival a földön (ApCsel 1,3). A negyvenedik napon, mielőtt „szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől” (ApCsel 1,9), Jézus megígérte nekik, hogy elküldi hozzájuk a Szentlelket, aki megerősíti őket.

Ez Jézus mennybemenetele után tíz nappal, a hetek ünnepén (héberül sávuót), más néven pünkösdkor meg is történt, amikor Jeruzsálem tele volt az ünnepre érkezett zarándokokkal. A szobában, ahol a tizenkét tanítvány együtt volt, „hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből […]. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.” (ApCsel 2,2a.3) Ennek hatására az apostolok elkezdtek különböző nyelveken beszélni. A szélzúgásra odasereglett mindenféle nemzetiségű emberek pedig csodálkoztak azon, hogy mindegyikük a maga nyelvén érti az apostolok beszédét. Péter Jézusról szóló pünkösdi prédikációját hallva háromezer ember keresztelkedett meg azon az első pünkösdön. Ők alkották az első gyülekezetet, miközben életük teljesen megváltozott: vagyonukat megosztották, mindennap összegyülekeztek a templomban, mindenki szerette őket. „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (ApCsel 2,42–47)

Pünkösd mint ószövetségi ünnep

Az Ószövetség arról tanúskodik, hogy pünkösdöt a három zarándokünnep egyikeként az Úr rendelte el a Sínai-hegyen: „Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! […] Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évente háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt!” (2Móz 23,14–15a.16–17) A fentiek értelmében pünkösd tavaszi aratási hálaadó ünnep is volt egyben.

Pünkösd ideje jól meghatározott volt. A páska (húsvét) után két nappal, niszán hó 16-án megtartott „első zsengék ünnepe” a tavaszi árpaaratási idény kezdetét jelezte. Attól fogva, hogy levágták sarlóval az első szálakat, és felállították az első kévét, hét hetet kellett számolniuk. A hetedik szombat utáni napon – azaz az ötvenediken – megtartották a búzaaratás kezdetét jelző „aratóünnepet”. Ekkor mindenkinek fel kellett mennie a templomba, és ételáldozatot kellett bemutatnia. „Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig. Akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak” (3Móz 23,15–16) – rendelte el az Úr a Sínai-hegyen a hetek ünnepét (héberül sávuót), más néven pünkösdöt. „Tartsd meg a hetek ünnepét, amikor búzád első termését aratod…” – figyelmezteti az Úr népét más helyen is (2Móz 34,22). A hetes szám a bibliai szimbolikában a teljességet jelképezi, a hét hét tehát a teljesség teljességére utal.

Sávoút, azaz pünkösd ünnepén a következő módon kellett áldozatot bemutatni: „Hozzatok lakóhelyetekről két kenyeret felmutatott áldozatul: kéttized véka finomlisztből készüljenek, kovásszal sütve, az első termésből való áldozatul az Úrnak. A kenyéren kívül mutassatok be hét hibátlan, egyéves bárányt, egy bikaborjút meg két kost. Legyenek ezek az Úr égőáldozatai a hozzájuk tartozó étel- és italáldozattal együtt. Kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. Készítsetek el egy kecskebakot is vétekáldozatul, két egyéves bárányt pedig békeáldozatul. A pap mutassa fel azokat az első termésből készült kenyér fölött felmutatott áldozatul az Úr színe előtt a két báránnyal együtt. Az Úrnak szentelt adományok ezek, legyenek a papé. Hívjatok össze ugyanerre a napra szent összejövetelt, ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. Örök rendelkezés legyen ez nektek mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre!” (3Móz 23,17–21)

Az ötvennapos köztes időt ómerszámlálás idejének nevezték. Az omer héberül kévét jelent. A kéveállítás időszakában a napok számlálása szimbolikus jelentésű: az ember naponta begyűjtheti magának az Úr jóságát, amelyről a bőséges termés is tanúskodik – akárcsak a pusztában vándorló nép életében, amely naponta átélhette a mannacsodát. Az ómerszámlálás azért is jelképes, mert Exodus könyvében azt írja a szentíró, hogy Izrael népének történetében körülbelül két hónap telt el az egyiptomi szabadulástól a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás meghallgatásáig és elfogadásáig. Ez pedig nagyjából megegyezik az ötvennapos periódussal.

A hetek, azaz pünkösd ünnepe egyúttal a nyári aratási idény hivatalos kezdetét is jelentette. Az ünnepet a későbbi hagyományban zárásnak is nevezték, mivel lezárta a húsvéttal kezdődő tavaszi ünnepkört. Pünkösdkor a választott nép arról is megemlékezett, hogy az Úr Mózes által adta a Törvényt, azaz a Tízparancsolatot a Sínai-hegyen.

Pünkösd a naptárban, pünkösd a néphagyományban

A korai keresztények gyakran az egész húsvétot követő ötvennapos időszakot pünkösdnek nevezték és csak a húsvéti időszak lezárásának tekintették. A keresztelés szertartása ennek az időszakasznak az elején, húsvétkor, illetve a végén, pünkösdkor volt szokás.

A 3–4. század fordulóján a kelet-szír és a palesztin egyházban pünkösd napján ünnepelték Jézus mennybemenetelét is, míg Jeruzsálemben nemcsak a mennybemenetelt, hanem a Lélek kitöltését is ilyenkor ünnepelték. A 4. században bekövetkezett változás értelmében külön napra került a mennybemenetelre történő emlékezés, így pünkösd a Szentlélek eljövetelének önálló ünnepévé vált. Volt olyan időszak a történelemben, amikor nyolcnapos ünnep volt pünkösd.

A mai gyakorlat szerint pünkösd két napot kapott a naptárban. Időpontja változó. Mivel szorosan kötődik húsvéthoz – a húsvét utáni hetedik vasárnapon és az azt követő hétfőn tartjuk –, pünkösd is mozgó ünnep. Legkorábbi dátuma május 10–11., legkésőbbi június 13–14. lehet. Magyarországon 1950-től 1993-ig csak pünkösdvasárnap volt munkaszüneti nap, 1993 óta pünkösdhétfő is az.

Az ünnep liturgikus színe, a piros a Szentlélek lángjára, a lángnyelvekre utal. Az egyházi ikonográfiában pünkösd szimbóluma a lángnyelv vagy a galamb.

A Szentlélek eljövetelének ünnepéhez kapcsolódóan számos népszokás és hiedelem alakult ki az évszázadok során. Ezek részben egyházi, részben világi, kereszténység előtti eredetűek.