Az embert kereső Isten

Az etióp kincstárnok megtérésének története (ApCsel 8,26–40) alapján tartott előadás-sorozatot Túróczy Zoltán 1942 augusztusában az Evangélikus Testvéri Szolgálat gyenesdiási férfievangelizációján. A hat alkalom leirata A hitrejutás útja címmel az Élő Víz Evangéliumi Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1943-ban. A szöveg részenkénti újraközlésével emlékezünk az ötven évvel ezelőtt elhunyt püspökre.

[Az első, az Istent kereső ember című rész a linkre kattintva olvasható – a szerk.]

Nemcsak az ember nem tud élni Isten nélkül, hanem Isten sem tud élni ember nélkül. Hiányzik néki az ember, — ha hiányzik.

Pedig Ő a mennyben lakik, ahol — úgy hisszük — nincs hiányérzet. Nincs is ott hiányérzet…, de csak az üdvözített embernél. Az üdvözítő Istennél azonban van. Hiányzik neki a még hitre nem jutott ember.

Pedig Ő gazdag Isten. Kövekből is teremthet magának fiakat. Mégis hiányzik neki az ember.

Ha nem így volna, nem folytatódnék a történet úgy, amint folytatódik.

Elindul a szerecsen főember Jeruzsálemből hazafelé. Hazamegy anélkül, hogy megtalálta volna Istenét. Ugyanakkor elindítja Isten Samáriából egyik emberét a szerecsen főember után. Nem valami ráérő embert küld utána. Samáriában ugyanakkor nagy ébredés van. Sokaság gyűl össze mindig az ige hallgatására s egy szívvel-lélekkel figyelmez azokra, amiket hall. Jelek követik az ige hirdetését. Tisztátlan lelkek távoznak a megszállott lelkekből. Nagy öröm tölti el a népet. Simon varázsló is a hívőkhöz csatlakozik. (Ap. csel. 8:5-25.) Az egész ébredésnek emberi vezére Filep. Isten ezt az embert szólítja ki a munkából. Samáriában fehérek a tájak az aratásra s Ő mégis a Gáza felé vezető járatlan útra küldi el az aratás vezérét. Nem elég világos bizonyíték-e ez arra, hogy mennyire hiányzik Istennek a szerecsen főember s mennyire keresi őt azért, hogy magáévá tegye?

Nemcsak ez a történet az egyedüli, amelyik az embert kereső Istenről beszél minékünk. Lukács evangéliumának 15. fejezetében is otthagyja a pásztor 99 bárányát, mert nem tud belenyugodni abba, hogy hiányzik egy s elindul keresni. Ugyanebben a fejezetben a szegény asszony sem tud belenyugodni abba, hogy elgurult egy drakmája, hanem mindent felforgat azért, hogy megtalálja.

Hogy emögött a kereső munka mögött milyen nagy a keresésre indító hiányérzet, azt öt szempont kiemelésével lehet megmérni.

A hiányérzet nagyságát meg lehet mérni azon, hogy milyen kicsiny hiányra reagál már a szív. Istennek annyira hiányzik az ember, hogy egy ember is hiányzik. Ezért küldi Filepet egy ember után. Ezért megy a pásztor egy eltévedt bárány után. Ezért keresi a szegény asszony az egy drakmát is.

Másodszor a hiányérzet nagyságát mindig meg lehet mérni azon, hogy mi minden nem tudja elfelejtetni a hiányérzetet. Az igazi hiányérzetnél sohasem tudja elfelejtetni az, ami van, azt, ami nincs. A pásztornak hiába van 99 báránya, a századik után indul, hogy megkeresse. A példázatbeli asszonynak is hiába van 9 drakmája, a tízedik után sóvárog. A tékozló fiú atyjának bánatát sem tudja eloszlatni az, hogy az egyik fiú otthon maradt vele, mindig az után sóvárog, aki elhagyta őt. Istennek annyira hiányzik az az ember, aki nem az övé, hogy utána való vágyódását, szíve bánatát nem tudja elfelejtetni sem az angyalok serege, sem a hívők tábora.

Harmadszor azon lehet megmérni a hiányérzet nagyságát, hogy milyen erőszakosan tör valaki a hiányérzet kielégítésére. A szerecsen főember történetében is egy szekéren haladó embernek küldi utána Isten Filepet. A szerecsen főember szekere előtt bizonnyal jóvérű paripák voltak, Filep pedig gyalog járt. Lehet-e emberi józan számítás szerint remélni azt, hogy Filep, a gyalogos, utoléri a szerecsen főember kocsiját? Csak azok cselekszenek ilyen ésszerűtlenül, antilogikusan, akik nem az értelmükkel vetnek számot, mikor cselekszenek, hanem szenvedélyük hajtja őket. Ilyen, minden józan meggondolással szembeszálló módon dolgozik az iszákos az italért, a morfinista a morfiumért. Ilyen szenvedélyesen sóvárog Isten az ember után.

A nagy vacsoráról szóló példázatban (Luk, 14: 16- 24) annyira nem bírja a nagy vacsora gazdája az üres helyek látását, hogy ezt a parancsolatot adja a szolgájának: „Kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék az én házam."

Negyedszer megméri a hiányérzet nagyságát az az áldozat, amelyet hajlandók vagyunk meghozni azért, hogy hiányérzetünk kielégíttessék. Isten hajlandó feláldozni a samáriai ébredést a szerecsen főember megtéréséért. De hajlandó volt feláldozni egyetlen egyszülött Fiát is azért, hogy üdvössége legyen az elkárhozottaknak. Isten mindig hajlandó feláldozni azokat, akik az Övéi, azokért, akik még nem az övéi.

Ötödször meg lehet mérni a hiányérzet nagyságát azon, hogy milyen öröm születik a hiányérzet kielégülésekor a szívben. Lukács evangéliumának 15. fejezete szerint egyetlen ember megtérése olyan öröm Isten számára, hogy egyedül nem tudja elhordozni, összehívja angyalait s úgy örvendeznek együtt egyetlenegy ember megtérése fölött.

Ennyire hiányzom én is Istennek. Ennyire keres engem is. Ennyire vár haza.

* * *

Hogyan keresi Isten az embert?

Úgy keresi, hogy hívja. A szerecsen főembert is Ő hívja el. Hamarább keresi tehát őt, mint ő az Istent. Jeruzsálembe hívja őt. Vannak ugyanis helyek, ahol Isten találkozni akar az emberrel s ezt nem az ember jelöli ki, hanem Isten. Meghívását legtöbbször nem is érezzük Isten meghívásának. Nyoma sincs a bibliában annak, hogy hogyan jutott a szerecsen főember arra a gondolatra, hogy Jeruzsálembe menjen. Ha egy evangélizáció, vagy egy konferencia résztvevőit végigkérdezgetnénk, hogy miképpen jutottak el az evangélizációra, vagy konferenciára, a legkülönbözőbb feleletet kapnánk. Az egyiket egy meghívó, a másikat egy baráti szó, a harmadikat talán egy átszenvedett nagy életfájdalom, a negyediket talán egy érte mondott imádság hozott el, de mindezekben Isten hívó szava csendült fel.

Továbbá úgy keresi Isten az embert, hogy utánamegy. Egy ember képében megy utána. Ez az ember nem mindig hozzáillő társadalmi osztályú. Talán nem is mindig tudja eltalálni az illendő magatartást, de minden esetlensége és esetleges tapintatlansága dacára is az Isten megbízottja.

A szerecsen főember után is egy egyszerű embert, Filepet küldi Isten. A főember szemében a poros vándor akár csavargónak is Iátszhatik, amint verítékben és porban úszva, lihegve utoléri a kocsit. A mód, ahogyan vele beszédbe elegyedik, szintén nem felel meg az általános illemszabályoknak, de a következmények mégis azt mutatják, hogy Filep Isten kereső szeretetének az eszköze.

Melyikünknek nem volt még ugyanilyen tapasztalata? Hány találkozásnál kellett éreznünk azt, hogy egy-egy emberen keresztül Isten nyúl utánunk! Nem volt mindig rokonszenves a találkozás, sokszor talán bosszankodtunk is miatta, vagy legalább is botránkoztunk felette, de később világosan meg kellett látnunk, hogy ezen a gyarló eszközön keresztül is Isten nyúlt utánunk, aki utánunk jön, járatlan utakra, kietlen vidékekre, oda is, ahol azt gondoljuk, teljesen egyedül vagyunk.

A szerecsen főember története továbbá azt is mutatja, hogy Isten úgyis keresi az embert, hogy kudarcokba kergeti. Kandáké minisztere tulajdonképpen eredménytelenül jár Jeruzsálemben. Istent nem találja meg, csak egy biblia-részt kap, de azt sem érti. Keserves állapot az ilyen kudarcban való vergődés, de enélkül nem fordulunk Isten felé. A szerecsen főembert is a kudarc által készíti elő Isten arra, hogy ne érezze sértésnek, mikor Filep fel meri előtte vetni a kérdést: „Vajjon érted-é, amit olvasol?" Minket is azért enged sokszor Isten a kudarc zsákutcájába, hogy belássuk: vízszintesen nincs többé szabadulás, csak felfelé szabad az út, Isten felé.

Ha szóltunk is már róla, mégis, itt is még egyszer reá kell mutatnunk arra, hogy a szerecsen főember történetének tanúsága szerint Isten úgy keresi az embert, hogy feláldoz érette másokat. A samáriai ébredésből emeli ki Filepet s ezzel a világ szemében ésszerűtlen tékozlással pazarolja az erőket. E világ bölcsessége szerint Filepet Samáriában kellett volna hagyni, mert ott több ember számára lehetett volna döntő jelentőségű a szolgálata, míg itt csak egy emberről lehet szó. Istennek azonban mindig ez a munkamódszere. A tudós teológus, orgonaművész és orvos Schweitzert kimozdítja Európából s elküldi Afrikába, ahol primitív körülmények között gyógyítgat vérbajos, nyomorult feketéket s hirdeti nekik az evangéliumot. A szeretet ugyanis sohasem számolgat, hanem mindig boldogan tékozol. A golgotai kereszt sem más, mint ennek a csodálatos kereső szeretetnek bizonysága. Egyszülött Fiát is hajlandó feláldozni Isten azért, hogy megkeresse és megtalálja az embert, aki elveszett.

A szerecsen főember történetében ennél a pontnál önkéntelenül felmerül az ember lelkében az a kérdés, hogy ha az Istent kereső szerecsen főembert kereste az Isten is, miért várt a találkozással a Gáza felé vezető járatlan útra való térésig s miért nem ajándékozta meg a főembert a vele való találkozással már Jeruzsálemben. Olyan kérdés ez, amelyre mi nem tudunk válaszolni. Az időket és az alkalmakat az Atya a maga hatalmába helyezte (Ap. csel. 1:7).

Tény azonban az, hogy a kereső Isten sokszor vár és megvárakoztat. Tapasztalatunk szerint ez a várakozás nem előszobáztatás az Isten részéről. Nem azért várat magára, hogy előkelőségét ezzel is mutogassa. Ha várat, mindig azért várat, mert szeret és minden módon meg akar menteni.

Istennel ugyanis kétféleképen lehet találkozni. Lehet találkozni a kegyelmes Istennel és lehet találkozni az ítélő Istennel. Isten azt akarja, hogy kegyelmével találkozhassam s azért vár arra, hogy jószándékaim önelégültségéből kigyógyulva, kudarcaimban összetörve, megnyíljék a fülem és a szívem Isten megszólító kegyelmének meghallására és befogadására.

Így keres az Isten szerelme engem is. Szabad-e megvárakoztatnom ekkora kereső szerelmet?!