Luther: 1500+

Az emlékezés célja és az emlékezet ápolására irányuló cselekedeteink rólunk árulnak el a legtöbbet: hogyan viszonyulunk múltunkhoz, mit felejtünk el, mit takarunk el, és mit őrzünk féltve. Olyan, mint egy emlékkönyv – mindig kimaradnak belőle fontos képek. Hogy miként gondolkodunk történelmünkről, az sokkal inkább saját közösségünk mentális állapotáról, mint magáról a múltunkról beszél. A Credo evangélikus folyóirat idei második száma ilyesfajta emlékkönyv szeretne lenni, lenyomata annak, hol tartunk épp az evangélikus múlt feltárásában. Korányi András egyháztörténésznek, püspökhelyettesnek a lap hasábjain megjelent tanulmányát olvashatják.

Mindenekelőtt lépjünk egyet hátra!

A haladáselmélet – az evolucionizmus – ugyanis nem csupán mélységesen átjárja, hanem a kizárólagosság szándékával igyekszik be is kebelezni a nyugati történelemfelfogást. Mivel az őskor, az ókor, a (sötét) középkor, az újkor és a (civilizált) haladó kor felvilágosodás korabeli sémája a világ legtermészetesebb módján járja át a nyugati civilizációban élők mai múlt-, jelen- és jövőértését, így már nemcsak az oktatásban és a szakkönyvekben, hanem teljes önértelmezésünkben is ezt a sémát követjük. (Többnyire azzal az önigazoló végkövetkeztetéssel, hogy a leghaladóbb – és ezért élenjáró – a nyugati világ.) A haladáselmélet viszont nem természetes alapsémája vagy akár csak szükségszerű velejárója az emberiség identitásának, az egyház önértelmezésében pedig egészen lehetetlen helyzetet teremt.

Számunkra ugyanis az következne a haladáselméletből, hogy Jézus csupán a kezdet. Nem is nehéz észrevenni ezt a dilemmát az elmúlt háromszáz év nyugati teológusainak körében. A gondolat, hogy Jézus az Isten országát hirdette, míg végül az első és a második keresztény tanítványi nemzedék rendes „egyházzá és vallássá” formálta, hogy ne mondjuk, – ízlés szerint – azzá „fejlesztette”, avagy „degradálta” a Krisztus-követő mozgalmat, különös következtetésekhez vezethet minket. Például Pál apostollal kapcsolatban, aki az elhívott tanítványi körhöz képest mégiscsak kívülálló volt, ellenben professzionálisan képzett teológus Gamáliél híres iskolájából, aki végső soron egyfajta „jól fésült” vallásalapítóként tüntethető fel a jó szándékú amatőrök ellenében. Ezen a nyomon haladva aztán fel lehet építeni a kereszténység történetének alternatív evolúciós listáit, hogyan fejlődött tovább az apostoli atyák, az apologéták, az egyházatyák vonalán, a középkor nagy teológusain keresztül – akár a reformátorokat is beleszőve – a legújabb időkig.

Ízlés szerint lehet ugyan versenyeztetni a kognitív, a misztikus, a voluntarista, az egzisztenciális stb. hangsúlyt kiemelő teológusokat és szenteket, de a lényeg mégis ugyanaz: az elmúlt két évezred kereszténysége nem csupán formálódott az emberiség történetében, hanem folyamatos „minőségi” fejlődésen ment keresztül.

Természetes, hogy ezen a ponton részletekbe és mélységekbe menő, tisztázó vitákat lehetne indítani csupa de, ám és ha kezdetű megjegyzésekkel, a jelenség azonban aligha tagadható. Egyik mintapéldája a már a reformáció során feltűnt, majd a későbbi protestáns egyháztörténet-írásban normatív elemmé vált „előreformátorok” koncepciója. Luther maga is példaként említette a markáns hatású egyháztörténeti alakok örökségét – például Ágostonét és Husz Jánosét –, ugyanakkor a későbbi koncepciókból a nem illeszkedőket – Árpád-házi Erzsébetet vagy Assisi Ferencet – nyilvánvaló okokból egyszerűen mellőzték. Végül kikristályosodott és rögzült a Wycliffe–Husz–Savonarola prófétai háromság, amely útkészítő folyamatként megalapozta a lutheri – majd a tovább bővülő – reformációs mozgalmakat. Kétségtelen, hogy a nevezett teológusok és reformerek számos olyan közös kérdésben felemelték szavukat, amely nem kis részben a középkori kereszténység nagy kríziséből, a szűk évszázadig tartó nyugati egyházszakadás botrányából következett, fellépésük tartalmában és kontextusában azonban jelentősen eltérő momentumokat is felfedezhetünk, és lényeges pontokon különböztek az általuk követelt reformok célkitűzései is. Ez a koncepció az évszázadok során végül belemerevedett abba a leegyszerűsített állításba, hogy Luther az ígéret gyermekeként tűnt fel a 16. században, míg Wycliffe, Husz és Savonarola a prófétái voltak. Ezen a ponton mindez már jól illeszkedett abba a látásmódba is, amely az idők múltával a lutheri reformációt és az evangélikus egyházat a haladás egyik korai élharcosaként igyekezett népszerűsíteni.

A kereszténység történelemszemlélete realitásként tartja szem előtt az üdvtörténet folyamatait is, amelyekben centrális és felülmúlhatatlan – az újszövetségi teológia szakszavával élve – a „Jézus-esemény”.

Az ókori idők intenzív szentháromságtani diskurzusai és megállapításai lényegbe vágó teológiai munkát végeztek abban a tekintetben is, hogy mind időben, mind funkcióban elutasították a Szentháromság személyeinek lényegi különbségeit – azaz elvetették többek között a Szentháromság személyeinek a kinyilatkoztatásban „egymásra licitáló” versenyeztetését is. Ennek ellenére az elmúlt kétezer év egyháztörténetében olyasféle tévtanítások és mozgalmak sora ütötte fel folyamatosan a fejét, amelyek elsősorban a Szentlélek új dolgokat kinyilatkoztató szerepét játszották ki a Jézus-eseményben történt kinyilatkoztatás ellenében, illetve továbbfejlesztése gyanánt. Ennek középkori lenyomata például a szerzetesség köreiben kialakult „lelki életforma” felsőbbrendűségének mítosza, de a Lutherrel konfliktusba keveredő rajongók is bőségesen alapoztak és merítettek ilyesféle gondolatokból. Manapság a világméretű pünkösdi mozgalom háza táján éppúgy megfigyelhetünk hasonló teológiai sémákat, mint – némileg paradox módon – a korszellemmel haladó barátkozásban álló progresszív teológiai irányzatok képviselőinél. A kortárs jelenségeknél gyakran odáig merészkednek ezek a tendenciák, hogy – a progresszív világszemlélet egyik szerelmes vonzódásához csatlakozva – „forradalmi” karaktert, mi több, olykor akár igazolást is kapnak a teológiai konstrukciók. Ez a jelenség illeszkedik ugyan abba a két évezredes keresztény dilemmába, hogy az egyház küldetése miképpen lehet egyszerre immanens és üdvtörténeti, ugyanakkor okkal tölthet el minket mélységes ellenérzés, amikor ezek a koncepciók meglehetősen egyoldalúan, igen gyakran túlzón és szükségtelenül radikális formában köteleznék el a kereszténységet az immanensben végzett szolgálata iránt.

Ezen a ponton nyílik meg a történeti kutatás s egyben az egyháztörténeti teológia újabb alapkérdése: elkerülhető-e azon koroknak és kontextusoknak az igazodási – akár viszonyítási, akár modelladási – ponttá válása, amelyekben egyházi és vallási határain messze átlépve, domináns civilizációs erővé nőtte ki magát a kereszténység?

Ez a nyugati kereszténység történetében összesen háromszor következett be. Az első ilyen időszak a késő antikvitás idején, a 4–5. századi keresztény Római Birodalom volt, amely Nagy Konstantin politikai géniuszának erejéből, a kereszténységben rejlő civilizációs potenciált kiaknázva feltámasztotta a már lehanyatlott klasszikus birodalmat. Második civilizációs csúcspontként a 13. századi „keresztény középkort” nevezhetjük meg, amely – az önmagának ellenpontot alkotó felvilágosodás által később ráragasztott „sötét” jelzővel ellentétben – a maga ellentmondásaival együtt is Európa egyik legerőteljesebb és legkreatívabb korszaka volt. Harmadjára pedig a 19. századot, amely – a középkorhoz mérve sem kevésbé drasztikus ellentmondásait nem feledve – a kolonializmus kontextusában terjesztette ki az egész világra a maga civilizációs erejét. Ennek tükrében ma kétféleképpen is értelmezhetjük az egyháztörténetet: egyrészt úgy, mint a kereszténység feladatát mindenekelőtt a civilizációt képző erejének teljében kereső önértelmezést, amelyben – igény szerint – érvényesíthető még a haladást igazoló, (spirálisan) emelkedő koncepció is az ókor, középkor és újkor vonalán. (Kérdés, hogy fel akarunk-e támasztani a liberális ahistorizmussal szemben egy keresztény „végső beteljesedés”-váradalmat is Fukuyamának a történelem végéről szóló koncepciójával párhuzamba és egyben ellentétbe állítva.) Másrészt úgy is tekinthetünk erre a három civilizációs csúcskorszakra, hogy inkább egyfajta hullámzást jelentenek a kereszténység – egyház és vallás – civilizációs erejének megvalósítása során, ám – mindhármat önmagában elismerve – elengedjük korunk azon kényszerét, hogy mindezt megfertőzzük az egymáshoz képest haladást igazoló elvárással. (Manapság drasztikusan, olykor skizofrén módon szembesül például a magát leghaladóbbnak állító nyugati civilizáció azzal, hogy szemernyit sem könnyebb szembesülnie a kolonializmus rémségeivel, mint a középkori keresztes hadjáratok véres örökségével…)

Természetesen minden okunk megvan arra, hogy a kereszténység történetének – és egyben akár létezésének – az értelmét ne a benne és belőle megnyilvánuló civilizációs erőben keressük. Hiszen ugyanúgy lehetséges, hogy az a történelem bármely regionális vagy globális krízise közepette megvalósuljon. Természetes ugyan, hogy ezt a kereszténység nem „csúcsidőkben” élő nemzedékei akár „az egyiptomi húsos fazekakhoz” vonzódó visszavágyásban éljék meg (a mi esetünkben a 19. századi nyugati és egyházi pozíciók világához való visszavágyásban), még sincs okunk arra, hogy az efféle időket valamiképpen a kereszténység, a Krisztus-követés hátrányos időszakainak minősítsük.

Érdemes közelebbről is megvizsgálnunk egy-két dilemmát a tömérdek megemlíthető egyháztörténeti példa közül. Ha az óegyházi időket idézzük fel, rögtön szembesülnünk kell azzal, hogy az egyház a Római Birodalom keretei között és keretein kívül egyaránt megtelepedett. Igen tanulságos a nagy birodalomtól függő szomszédságban élő kereszténység sorsa. Az örmény egyház korai eredete és általános elterjedése miatt (hiszen az első keresztény ország éppen Örményország a történelemben!) kitüntetett helyzetben van. Ugyanakkor éppen ősi hagyományaiból következően sodródott a teológiai kirekesztettség helyzetébe a Római Birodalom szomszédságában. A 4–5. század görög–örmény teológiai konfliktusaira nemcsak úgy tekinthetünk, hogy az utóbbiak végül elutasították a birodalomban megtartott egyetemes zsinatok teológiai határozatait, hanem úgy is, hogy az örmények nem tudták a sajátjuknak elfogadni azokat a hitformulákat, amelyek görög nyelvű és gondolatvilágú teológiai kontextusban megfogant háttérből születtek meg a – velük amúgy fenyegető és elnyomó viszonyban álló – birodalmon belül kiéleződött konfliktusokra. A Római Birodalom keleti görög világa a maga domináns és – a kívülálló szemével nézve – nem kevésbé arrogáns formájában a kereszténység első civilizációs csúcspontja ugyan, más szemszögből viszont éppen a kereszténység terjedésének egyik legfőbb akadálya. Aligha tévedünk nagyot, ha ezt a problémát ott látjuk valamivel később a nomád arab világ és a bizánci magaskultúra találkozása utáni önálló iszlám útkeresésben is…

A civilizációs csúcsidők megerősítettek további képzeteket és meggyőződéseket is, amelyek közül kiemelkedik a „közöttünk különösen is munkálkodó Isten” igazolása. Ilyen átütő erejű tapasztalat volt a 4. század elején a konstantini fordulat, a kereszténység európai kiterjedésében a 10. század végén tapasztalt missziói áttörés (Skandinávia, oroszok, lengyelek, csehek, magyarok) vagy éppenséggel a reformáció biblikus alapjain elindult helyi, majd világméretű ébredések. Ehhez kapcsolódóan mélységes gyökereket eresztett Nyugaton, hogy az Isten munkálkodásának kiemelt térségében élünk, s éppen ezt igazolta a csúcspontokon megvalósuló, robbanásszerű civilizációs áttörés. (Az a máig kritikusan meg nem küzdött és fel nem dolgozott kényszerképzet, hogy a Nyugat az élenjáró misszionárius szerepét tölti be a világmindenség történetében nemcsak vallási, hanem kulturális és ideológiai téren is, részben ugyanezekből a tapasztalatokból fakad.) Márpedig ha itt a centrum, akkor – gondolkodjunk akár földrajzi, akár civilizációs körökben – periférikus körök egész rendszere építhető fel e centrum körül. Példának említhetjük a 17–18. századi hallei pietizmus hányatott életű és árnyalt egyéniségű vezéralakját, August Hermann Franckét, aki a harmincéves háború kontinentális borzalmai után fél évszázados nyomorba süllyedő Németországban éppen az evangélikus oktatás­nevelés, diakónia és misszió növekvő eredményeit tapasztalva alkotta meg Halléban az egész glóbuszra kiterjeszthető világreformjának hatalmas vízióját.

A tanulmány végéhez közeledve joggal tesszük fel a kérdést, hogy mi közük van az eddig leírtaknak a címben megfogalmazott témához. Evangélikus kereszténységünknek a kétezer éves keresztény egyház- és egyetemes világtörténelemben való elhelyezését súlyosan nehezíti manapság számos körülmény és kísértés. Mindenekelőtt a világrend immár évszázados távlatú átalakulása, amelynek újabb korszakát éppen napjainkban éljük, s amely a nyugati civilizációnak az első világháború óta folyamatosan zajló, megaláztatásokkal teli szétesésével, ennek következményeivel szembesít minket. Ez a világméretű folyamat, amelyre virtuálisan mindenkinek van ráhatása, a valóságban azonban átfogó módon szinte senkinek, az ökumenikus valóság (hiszen a szó eredetileg azt jelenti: ’az egész lakott föld’) új tapasztalatához kényszerít minket.

Nekünk a szekularizálódó és széthulló Nyugaton élhető megoldást kell találnunk a klasszikus ökumenikus együttélésre, miközben a nagyvilágban a civilizációkat, kultúrákat és vallásokat érintő új ökumenében kell megélnünk a hit és a Krisztus­követés közösségét. Az embervilág egyháztörténete ugyanis egyetemes, Krisztus az egész világ Ura és Megváltója – evangélikus kereszténységünk története pedig ennek szerves része.

Ezért evangélikus kereszténységünket nem köthetjük a nyugati civilizáció hullámzó sorsához sem, magunkat nem kötelezhetjük el abszolút mértékben annak egyre nyomorúságosabb utóvédharcai mellett. (Erre már Ágoston is érzékenyen figyelmeztetett a Római Birodalom 5. századi, migrációs nyomás alatti összeomlása idején.) Fontos észben tartanunk, hogy a 16. századi reformáció nem egy civilizációs magaslatról letekintve indult útjára, hanem éppen egy krízisekkel terhelt, átalakuló korban tette le az evangelizáció új alapjait. Ebből következően alapvetően kétféle identitási viszonykorszak határozza meg mai, nyugati evangélikusságunk lelki és szervezeti életét: a 16. századi reformáció küzdelmes öröksége és a 19. században megélt, azóta azonban romlásnak indult pozíciók megtartása (manapság inkább visszakövetelése). Ezzel a feszültséggel ma már elodázhatatlanul szembe kell néznünk, és evangélikus létezésünket teljes bátorsággal, akár új összefüggésekben, keretekben is végig kell gondolnunk, küzdenünk, beszélgetnünk és imádkoznunk. Éppen ezért nem adhatjuk fel evangélikus ajándékainkat és sajátosságainkat, mert azok Isten ajándékai, s túl fogják élni még mai civilizációnk – a jelek szerint egyre közelebbi – szétesését is.

A szerző a Pestszentlőrinci Evangélikus Egyházközség lelkésze, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékén egyetemi tanár, püspökhelyettes. Kutatási területe az egyháztörténelem a késő középkorban, teológia- és spiritualitástörténet, misztika. A 20. századi történelem, különösen az egyház és állam kapcsolata, a totális diktatúrák egyházi következményei.

* * *
A tanulmány eredetileg megjelent a Credo evangélikus folyóirat XXVIII. évf. 2022/2. számában a 15–19. oldalon. A folyóirat előfizethető nyomtatott és digitális formában, valamint korábbi lapszámai megrendelhetők a Luther Kiadó webáruházában.

Diákdalok: a Credo 2022/3 lapszámának bemutatója.
Szeretettel várjuk a Credo – evangélikus folyóirat „Diákdalok” című, a Szegedi Kis István-ösztöndíjasok munkáit közreadó tematikus lapszámának bemutatójára október 25-én, kedden 15 órára a Magyarországi Evangélikus Egyház székházának templomába.