A klasszikus gyülekezeti formáktól eltérő közösségekről tartott konferenciát az Európai Protestáns Egyházak Közössége október 5–7. között Budapesten. A tanácskozás megnyitóját a Magyarországi Evangélikus Egyház budapesti Üllői úti székházában tartották. A téma kapcsán a természet sokszínűségéből indultak ki: mennyivel életképesebb egy sokféle növénytől burjánzó kert, mint egy monokultúra.
Nem tudom, jó munkát végzett-e az a konferencia, amelynek a végén három magyar résztvevő még mindig a program címének helyes magyar fordítását kereste. Mentségünkre legyen mondva: a téma Közép-Európában annyira új, hogy az ugyanezen vitatkozó német testvéreink sem jutottak megoldásra.
Az egyházakra gondolva a legtöbb embernek valahogy a régi jut eszébe. Régi épületek, szokások, elmúlt nagyság, tradicionális értékek. Az innováció idegen szó a legtöbb egyházban, különösen a „történelmi” egyházakban. Pedig a megújulás szükségességéről állandóan beszélünk, és mindenki találkozott már újjal a saját gyülekezeti életében. Sokan a „végre valami új!”, mások a „jaj, már itt sem maradhat semmi a régi!” érzésével közelítenek a megújulás jelei felé.
Bár erről ritkán hallunk, Európa protestáns egyházai a megújulás és a misszió lehetőségeit régóta intenzíven keresik és kipróbálják. Ilyen kísérletezésben több évtizedes tapasztalattal rendelkező, azt kutató protestáns lelkészek, teológusok, laikus gyülekezeti vezetők találkoztak Budapesten.
Az időpont és a helyszín különösen izgalmas a mai európai helyzetben, mert ezen a konferencián Kelet- és Nyugat-Európa számos továbbgondolásra érdemes meglepetéssel tudott szolgálni egymás számára. A számunkra megszokott sematikus képet az üres nyugat-európai templomokról olyan meglepő újdonságok árnyalták, mint például hogy a Holland Protestáns Egyház a költségvetés tíz százalékát, zsinati határozattal, innovációra költi.
Angliában több évtizedes múltja van az új formák és közösségek keresésének, és ennek teológiai elméleti feldolgozása is komoly szintet ért el. Nem véletlen, hogy az említett, nehezen fordítható elnevezés is innen született: churches of mixed economy (a vegyes gazdaság egyházai). Elsőre gazdasági kifejezésnek tűnhet ez a meghatározás, pedig igazából arról szól, hogy miként lehetnek egy egyháznak (háztartásnak) tagjai egyszerre a régi és új közösségek és formák.
Az elnevezés Rowan Williams korábbi canterburyi érsektől származik, akinek egyházvezetőként kellett megoldást találnia az új és a régi együttélésének sajátos kérdéseire. Az elnevezés szebb formája Svájcban született meg, ahol a természet sokszínűségét alapul véve az ökonómiát ökológiára cserélték. Mennyivel életképesebb, szebb és gazdagabb egy kert, ahol sok növény egymás mellett, egymáshoz kapcsolódva növekszik, mint ahol egyetlen monokultúra monoton folyamatai jelentik csak az életet!
Saját egyházunkban is számos új forma, közösség jelenik meg, amelyekre kár lenne ferde szemmel, féltékenységgel tekinteni, hiszen ezek a várva várt megújulás lehetséges bölcsői lehetnek. Hogy mennyire tudnak a klasszikus gyülekezet (templom, parókia, lelkész) feltételei közé beilleszkedni, abban a kérdésben nyitottnak kell lennünk. Egy szellemes holland példa erre világított rá: az új közösség választhat, hogyan szeretne lelki otthona lenni tagjainak: lakókocsiként a kempingben, hétvégi házként vagy klasszikus családi házként. Nálunk az első két lehetőséget sokszor átugorva, rögtön elvárjuk a klasszikus gyülekezeti formát, ami nemegyszer nem is való az adott kezdeményezésnek.
Fordított irányban is okozott gazdagodást a konferencia. A helyszín is új felismeréseket adott a résztvevőknek. Magyarország manapság különleges úti cél: vagy el sem indul ide az, aki a közéletben tájékozottabb, vagy fokozott kíváncsisággal érkezik. Akik eljöttek Budapestre, számos tekintetben az otthoniakkal ellentétes folyamatokat láttak. A megújulás az államtól átvett intézményekben, jelentős közpénzekből felújított vagy újonnan épített épületekben történik. Alig győzzük megtölteni a kínálkozó lehetőségeket tartalommal. Ugyanakkor a szoros közelség állam és egyház között vagy számos kritikus kérdés megítélése kívülről nézve nehezen elfogadható. Ennek a valóságnak az örömeivel és nehézségeivel is találkozhattak a résztvevők, ez a tapasztalat pedig nagyban árnyalta a térségünkről alkotott előzetes képet, hiszen a társaság majdnem fele először járt Budapesten.
Egy fedél alatt élni, egy-ház lakójának lenni annál nagyobb kihívás, minél különbözőbbek a lakók. Megtapasztalhatjuk ezt egyházunk régi és új gyülekezeti formáira nézve, a különböző dinamikák egymás mellett élésében is, de akár maga az élet a mai Európában is ilyen. Ez a három nap arra mutatott rá, hogy egyházaink jövője nagyban múlik azon, hogy a Szentlélek munkájának különböző eredményeit mennyire tudjuk egy közösség színgazdagságaként, ajándékként és lehetőségként megélni.
Dr. Mario Fischer, az Európai Protestáns Egyházak Közösségének főtitkára így összegezte a budapesti konferenciát:
Nagyon örülünk, amikor gyülekezeteinkben és a gyülekezetek mellett olyan csoportok jönnek létre, amelyeket a klasszikus egyházközségek nem tudnak megszólítani. Egy idő után azonban felmerül a kérdés: ezek a csoportok is az egyház részei, illetve hogyan viszonyulnak a hagyományos egyházközségekhez? Az új közösségek tagjai is egyháztagok? Ezek a csoportok is képviseltetik magukat a zsinaton? Mit szeretnénk: egy egyházi monokultúrát vagy azt, ha az egyházban is megjelenne a „biológiai sokféleség”? Ez a megszokott és jól ismert gyülekezeteket is az elé a kérdés elé állítja, hogy miképpen tudnak feladatuknak, az evangélium terjesztésének megfelelni.
Nagyszerű volt, hogy ezen a budapesti találkozón számos különböző európai háttérből érkezve lehettek együtt egyházvezetők, a gyakorlatban ezt a szolgálatot végzők és kutatók. Világossá vált, hogy ezek a kérdések sok országban jelen vannak, és a válaszok különbözők. Sokak számára csak a konferencia alatt vált nyilvánvalóvá, hogy az az elvárás, hogy az egyházak aktívabb részei legyenek a társadalomnak, a különböző európai országokban mennyire más társadalmi kontextusban teljesülhet.
