A hetvenszer hétszer távlata

„Valahol nagyon elrontottuk. De mikor? Mintha elfelejtettünk volna érdemben cselekedni és gondolkodni! Meglátni azt, hogy egy tárgy nem csak addig létezik, amíg betölti elsődleges funkcióját. Micsoda önzés, micsoda őrületes arrogancia: csak a magunk célját szem előtt tartva másoknak, az utánunk jövőknek problémát okozni!” – fogalmaz publicisztikájában Buday Barnabás, a Borsod-Hevesi Evangélikus Egyházmegye esperese.

A tavalyi gyülekezeti nyári táborunk egyik programjaként a miskolci szeméttelepre is elmentünk. Bár alapvetően a fiataloknak szántuk az élményt, mégis mélyen belém ivódott az, amit láttunk és éreztünk. Sokkoló volt a hatalmas konténerekben, már tömörített állapotban naponta beérkező háztartási szemét látványa és természetesen a szaga. Talán – ha jól emlékszem – alig egy harmincötöde volt mindennek az újrafelhasználásra összegyűjtött anyag. Ugyanakkor itthon jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy több a szelektív szemetünk, mint a nem szelektált, azaz kevesebb a vegyes hulladék. Nagyszerű! De vajon mindez mit számít például egy, a szomszéd országban kilőtt harckocsi vagy egy sérült tankerhajó környezetterhelése mellett? Van értelme?

Az idén április 22–28. között megrendezett Teszedd! akció keretében a miskolci gyülekezetben szemetet szedtünk a saját temetőnkben. Nem a szemeteskonténerekben felhalmozott, dróthálóra feszített fenyőgallyak és az azokon elhelyezett műanyag szalagok és virágok voltak a gyűjtés tárgyai. Pedig lehettek volna azok is! Itt sajnos gyakorlatilag megvalósíthatatlan a szelektált gyűjtés. A sok koszorú és egyéb kegyeleti kellék a vegyes lerakóba kerül – holott ha mindenki szétszedné a magáét… Mostantól lehet már majd másképpen! Végül harmincöt zsák szemetet szedtünk össze. Igaz, vegyesen, de legalább az évek alatt felhalmozódott terhektől megszabadult a terület.

Vidéken lakom, jó messze a fővárostól. Fővárosi gyermekként hosszú évek alatt jutottam el a felismerésig, hogy az egykori paraszti létforma mennyi bölcsességet hordozott. Mennyire együtt élt az ember a természettel! Lássuk hát az összehasonlítást: az akkori gazdaember a testi erejét arra használta, amire teremtve volt. Nem edzőteremben emelgetett súlyokat – a testi erejét valóban kihasználva alkotott, létrehozott valamit. Lekaszált egy területet, vagy felszántotta, vagy épp megtisztította a kövektől. És eközben nem volt szemét körülötte. Paradicsomi állapot! Disznóvágás után – a csontokon kívül – maradt-e valami, ami nem kellett?

Aztán itt a parasztember lenyűgözően hasznosan kitalált háza. A vastag és természetes anyagból épült falak télen őrizték a benti meleget, nyáron a hűvöset. A padlásra levágott gabona került, amely szintén szigetelt. Az okosan kitalált, csak nyáron árnyékoló tető alatt a tornác alkalmas volt a szabadban való létre még eső idején is. Lehetett itt szárítani és aszalni is. Ezzel szemben ha felmegyek a miskolci Avasra, a hegyre, a lakótelepen egészen más koncepciót látok megvalósulni. Tizenegy emelet van egymásra pakolva. És igaz, a lakásokban szőnyeg és meleg víz is van. És aki valaha nélkülözött ebből bármit, az tudja, mennyire lehet mindennek örülni. De nyilvánvalóan természetellenes ekkora zsúfoltságban, egysíkú formák és gyakorlatilag színek nélkül élni! És ha egyszer majd összedől a parasztház, a beépített anyagok visszasimulnak a földbe. De mi lesz a lakótelepi házak beton-, vas- és hungarocelltörmelékével?

Valahol nagyon elrontottuk. De mikor? Mintha elfelejtettünk volna érdemben cselekedni és gondolkodni! Meglátni azt, hogy egy tárgy nem csak addig létezik, amíg betölti elsődleges funkcióját. Micsoda önzés, micsoda őrületes arrogancia: csak a magunk célját szem előtt tartva másoknak, az utánunk jövőknek problémát okozni!

Tovább görgetve e gondolati fonalat: hogyan tekintünk az emberi kapcsolatainkra és vágyainkra? Hogyan lehetne elhasználódott emberi közösségeinket újra hasznossá, azaz működővé tenni? Tele vagyunk nagyszerű tapasztalatokkal, megoldott problémák megoldási módszereivel, generációk kipróbált tudása lehetne a miénk – de valahogy mégsem sikerül. Hogyan lehetne megújulni – kérdezi ezt a lassan ötvenéves fiatalember bennem –, valahogy úgy, hogy azzal ne okozzunk megoldhatatlan problémát másoknak? Tényleg igaza van Simone Weilnak, és lehetséges arra vágyakozni, ami már a miénk? Vagy éppen az örökség hiánya a probléma? Utópia arról fantáziálni, hogy szervesen kapcsolódhat egymáshoz múlt és jövő?

Naponta megharcolom a döntéseimben, hogy a valóban maradandóban gyökerezzek, így a többit kárnak és szemétnek ítélhessem. Naponta kell beleállnom Krisztus követésébe is, hogy végre ne magamat akarjam megvalósítani. Isten országa végtelen, ez a reménységem! Végtelen számú próbálkozásunk után sem veszítjük el a lehetőségeinket. Egyedül a hetvenszer hétszer távlata az, ami felszabadít: gondolkodásra és cselekvésre.

* * *

A publicisztika eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. május 14–21–i 88. évfolyam 19–20. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.