Tovább!

Az etióp kincstárnok megtérésének története (ApCsel 8,26–40) alapján tartott előadás-sorozatot Túróczy Zoltán 1942 augusztusában az Evangélikus Testvéri Szolgálat gyenesdiási férfievangelizációján. A hat alkalom leirata A hitrejutás útja címmel az Élő Víz Evangéliumi Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1943-ban. A szöveg részenkénti újraközlésével emlékezünk az ötven évvel ezelőtt elhunyt püspökre.

[Az első, az Istent kereső ember, a második, Az embert kereső Isten, a harmadik, Az érthetetlen ige, a negyedik, Az érthetetlen kereszt és az ötödik, A közösség című részek a linkekre kattintva olvashatók – a szerk.]

Milyen csodálatos az a pár óra, amelyet együtt tölt egymással a szerecsen főember és Filep! Azelőtt nem ismerték egymást. Filep sem tudta, hogy él a szerecsen főember, és a szerecsen főember sem tudta, hogy van a világon Jézus Krisztus és keresztyénség. Két ismeretlen ember találkozik Krisztus lábainál, és ott ez a két vadidegen ember testvérré és baráttá lesz. Együtt ülnek a szekéren. Ha valaki látta volna őket, csodálkozott volna, hogyan kerül egymás mellé a szerecsen és a zsidó, a főember és az útszéli vándor. Együtt hajolnak a Biblia fölé és keresik benne a Jézusról szóló evangéliumot.

De ez nem tarthat örökké. Egyszer elérkezik a pillanat, amikor egymástól el kell válni. Nem tudunk arról, hogy Filep kikérdezte volna a szerecsen főembert családi körülményeiről. Nem tudunk arról sem, hogy ugyanezeket a szerecsen főember megkérdezte volna Fileptől. Nem voltak kíváncsiak egymásra, csak Krisztusra. És most ütött a búcsú órája. El kell válniok egymástól és mindegyiküknek tovább kell menni. Nem olvasunk arról, hogy romantikus búcsúzkodási jelenetet rendeznének, hogy megígérik, majd hírt adnak egymásnak magukról. Minden romantika nélkül, a búcsúzkodás minden megindultsága nélkül, mint valami egészen természetest veszik azt, hogy a kapocs, amelyet Isten teremtett közöttünk, felbomlik és mindegyik megy a maga útján tovább.

Ez a keresztyén élet: Tovább! Mindig csak tovább! Tovább kell mennünk a hit útján. A szerecsen főember látja, hogy van Krisztus, aki őt megváltotta. De még mennyi minden van, amit nem lát, amit nem tud! Néki is tovább kell mennie a hitnek útján.

De ne gondoljuk, hogy a hitnek útja intellektuális út. Az is. De a hit nem ismerethalmaz. A hit tulajdonképpen döntés az Isten mellett. Nekünk pedig egyszersmindenkorra, véglegesen döntenünk nem lehet. Hiába döntöttél ma Isten mellett és hiába volt komoly ez a döntés, hiába mondtad: „Igen Atyám, én néked fogok szolgálni!", — vedd tudomásul, hogy holnap reggel újra kell döntened. És ha holnap nem jól döntesz, hitedet holnap széjjelfújja a Sátán. És ha holnap jól döntöttél, holnapután újból döntened kell. A hitnek útján tehát mindig tovább és tovább kell mennünk, mert a hit folyton megújuló döntés.

A hitnek van érzelmi oldala is. A hit a szeretet egyik formája. A szeretetnek pedig élete van. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire másképpen szeretem ma a feleségemet, mint húsz esztendővel ezelőtt! Nem mondhatom, hogy ma nem szeretem, de ma másképpen szeretem. Mindig tovább kell haladnom az Isten iránt való szeretetben is.

A keresztyén élet területén nincsen bevégzettség. A keresztyén ember sohasem kész, hanem mindig csak készül. (Luther.) Ezért kell mindig tovább mennem. Amely pillanatban megállok, már visszaestem. Nem értük még el a célt, csak megragadott Jézus Krisztus. Tovább kell tehát mennem a hit útján. Ha nem fogok tovább menni, ha nem fogok naponként, újra meg újra dönteni, akkor vége van a keresztyénségemnek. A parancs tehát: Tovább a hitnek útján, mindig előre!

A másik parancs: Tovább az Istenre hagyatkozás útján!

A szerecsen főember olyan élményen ment keresztül, amilyent még sohasem élt át. Amikor leszállt a szekérről és megkeresztelte Filep, úgy elfogta az élmény nagyszerűsége, hogy észre sem vette révületében Filep eltűntét.

Figyeljük meg, mi történik a szerecsen főemberrel. Előbb eltűnik az ember, akin keresztül hitre juttatta őt Isten, azután bizonnyal megszürkül az élmény is, mert az élménynek az a természete, hogy nem rögzíthető és nem állandósítható. Előbb elveszti az embert, azután az élményt. Emlék marad csupán mind a kettő az életében. Ez az Isten pedagógiája. Minden megtérésnél látjuk, hogy ez az Isten módszere.

A legtöbb ember először mindig egy emberhez tér meg, akin keresztül Isten hirdeti neki az evangéliumot. Isten azonban azt akarja, hogy az ember ne emberhez térjen meg, hanem Őhozzá. Ezért veszi el Filepet is a főembertől. Pedig úgy kellett volna ennek a komornyiknak Filep, mint a hajlékony rózsaszálnak a karó. Mégis elveszi tőle. Mert az Isten mindig elveszi tőlünk azt, akihez megtérünk. Nem akarja, hogy az ember olyan legyen, mint a melegházi növény. Azt akarja, hogy a keresztyén ember olyan legyen, mint a mezei világ, amelyet tűz a nap, megtép a vihar, de amely meg tud állani, s nem ijed meg a csípő dértől, a fagytól.

Néha úgy veszi el Isten tőlünk azt az embert, akihez megtértünk, mint ahogyan Filepet elvette. Van azonban úgy is, hogy Isten kénytelen sokkal gorombábban elvenni tőlünk az embert. Kezdő keresztyén embereknek mindig legnagyobb próbatétele az, hogy megbotránkoznak azokon, akik példaképként állanak előttük. És az Isten mégis engedi. Felnyitja a szemünket, hogy kiábrándítson azokból, akik hirdették nekünk az evangéliumot, hogy így ne emberekhez ragaszkodjunk, hanem az Úr Jézus Krisztushoz. Elveszi az embert mellőlünk, hogy egészen reá tudjunk hagyatkozni.

De elveszi az Úr az élményt is. Az élmény ugyanis az emberből való és éppen ezért veszedelmet is rejt magában. Csak hármat említek meg ezekből a veszedelmekből.

Az egyik az üdvbizonytalanság. Az élményekbe kapaszkodó ember érezni akarja mindig, hogy Isten megbocsátotta bűneit. Nem hitben akar járni, hanem látásban. És mert ezt nem mindig tapinthatja ki, meginog a hite. Pedig nem azon van a hangsúly, hogy érzem-e, hogy bűneim meg vannak bocsátva, s hogy van efölött valami eksztatikus örömöm, hanem, hogy elhangzott-e felettem: ,,A te bűneid megvannak bocsátva." Ne hajszoljunk élményeket és ne essünk kétségbe akkor, amikor az élmények elmúlnak, mert mihelyt szubjektív alapokra akarjuk felépíteni üdvbizonyosságunkat, ráléptünk arra a mocsárra, amelybe bele fogunk pusztulni.

A második veszedelme annak, ha az ember élményeket hajszol, az, hogy az élmény üdvszerző cselekedetté válik a szemünkben. Az üdvösség nem a mi munkánk, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Amikor a kereszten elhangzott, hogy „Elvégeztetett!" — valóban minden elvégeztetett. Én nem tehetek semmit hozzá. De az ember mégis szeretne maga is tenni valamit. Még a hívők is sokszor úgy látják, hogy a hit az ő jó cselekedetük, amellyel hozzájárulnak az üdvösségükhöz. Azt hiszi a hívő is sokszor, hogy az ujjongó mosolygás, a túláradó öröm az, amivel hozzájárul az üdvösség elnyeréséhez.

A harmadik rettentő veszedelme annak, ha élményeket hajszol valaki, hogy egész keresztyénsége egocentrikus, önző keresztyénséggé válik. Én, én, és mindig csak én! Milyen jó az Isten énhozzám! Milyen álmokat láttam én! Én milyen csodálatos lelkifürdőben voltam itt! A keresztyénség ezzel ellentétben éppen az, hogy Isten keresztülhúzza ezt a szót: „én", és kivilágítja, mint egy transzparenst, ezt a szót: „Ő".

Hát akkor mit hagy meg Isten minekünk? Amit a szerecsen főembernek meghagyott: az igét, és a szentségeket. Mije maradt néki? Két objektív tényező. Egy papirusz-tekercs, Ézsaiás próféta könyve és az a tudat, hogy meg van keresztelve. Ez a kettő néki elég. Legyen néked is elég ez a kettő: az ige és a szentségek. Ember, élmény elhagyhat, az Úr jobban veled marad, mint bármelyik ember s bármilyen felejthetetlen élmény. Veled marad az Úr az Ő igéjében és a szentségekben.

Mit jelenthetett a szerecsen főember számára is az a tény, hogy meg van keresztelve! Így szólhatott: Nem a magamé vagyok, hanem az én Uramé. Nem én adtam át magam néki, hanem Ő fogadott magáévá. Gyermeke lettem. Úgy vigyáz reám, mint saját gyermekére. Nem nekem kell kétségbeesve belékapaszkodnom, Ő fogja kezemet.

A keresztség a hátunk mögött van. De most Isten a másik szentséget adja nékünk: az Úr vacsoráját. Lakást foglal a szívemben, Ő, az erősebb, velem jön, nem úgy, hogy rajtam kívül van, hanem úgy, hogy bennem van,

S azután van bibliánk, amelyben Ő szól hozzánk!   

Hát szegényen bocsát el minket az Úr? Dehogy bocsát el szegényen! Nagyobb kincs az, hogy Isten az enyém, mintha állandóan evangélizáción lehetnék. Nagyobb dolgot ad nekünk, amikor az igét és a szentségeket nékünk adja.

Van Istennek egy harmadik parancsa is: Tovább az örömnek útján! (Ap. cs. 8, 39.)

A keresztyén élet útján nagyon sok szomorúság van. Amint a testi születés úgy kezdődik, hogy a gyermek sír, a keresztyén élet is úgy kezdődik, hogy a keresztyén ember sír. Siratja eltékozolt, gonosz életét. Ennek a szomorúságnak mindig bennünk kell ugyan lenni, mégis tovább kell mennünk az öröm útján.

Hogyan tud a keresztyén ember tovább menni az öröm útján? Úgy, hogy egyre több lesz szívében a hála. Csak a hálás emberek tudnak örülni. A keresztyén ember azért tud örülni minden napnak, minden megtermékenyítő esőcseppnek, minden karéj kenyérnek, minden sikeres munkájának, mert tudja, hogy ebben néki nincs semmi érdeme, mindezt kegyelemként kapta. Ezen az úton először bűnbánattal, azután könyörgéssel, majd hálaadással és végül dicsérettel lesz tele a szívünk. Pál apostol is ezért tudott éjnek idején, rettenetes földrengéskor dicséretet énekelni Istennek.

De Istennek még egy parancsa van: Tovább a munka útján!

Filepről azt olvassuk (Ap. cs. 8. 40), hogy tovább kell mennie a munkára. Nincsen ideje lefeküdni a dicsőség párnájára. Mennie kell. Várja az új munka, ahová az Úr küldeni akarja. De nemcsak Filepet várja a munka. Egészen bizonyosan várja a szerecsen főembert is, mert ha az ő megtérése igaz volt, akkor a szerecsen főembernek bizonyságot kell tennie megtéréséről. Ha a szerecsen főember megtérése igazi megtérés volt, akkor arra a kérdésre, amelyet hozzá akár a királyné asszony, akár a felesége, akár a gyermekei, akár az alantasai intéznek, hogy mi történt Jeruzsálemben, el kell beszélnie, hogy találkozott Krisztussal. Ez az, amiről itt nincsen feljegyezve semmi. Az evangélizáción a te történeted is csak eddig íródik és nem tovább. A további történetet néked kell megírnod.

Nem juthatok be a mennyországba egyedül, csak akkor, ha másokat is hitre segítek. Ezért kell menthetetlenül rálépnünk a keresztyén munka és bizonyságtétel mezejére. Ezért fordul meg minden azon, hogyan lépek be otthon családom körébe. Ezért nem szabad senkit sem kétségben hagynom afelől, hogy mi történt velem.

Ezért kijárhat sok ferde tekintet; minden bizonnyal lesznek nagyon komoly, vallásos és egyházias emberek, akik azt fogják mondani, hogy mindez túlzás, éljek józanabb keresztyén életet, de beszélhet a világ, amit akar, nékem az a fontos, hogy Jézus Krisztus mellett döntöttem, és nékem az a fontos, hogy mellette kitartsak.

Tovább, tovább! — Óh, milyen súlyos ez a szó! Tovább, és mindig tovább, egészen az Isten hegyéig. Ott majd lesz egyszer Isten népének szombatja. Ott egyszer majd mind azok lesznek együtt, akiket az Úr a magáévá tett, vérével megmosott, és fehér ruhába öltöztetett. Ott majd nem kell remegő kézzel búcsúzni egymástól. De addig mindig ez a parancs: tovább, tovább, ezerszer tovább és örömmel tovább!